Imádság vezetőinkért
2019. május 25. írta: hollócsillag

Imádság vezetőinkért

János 12,42-50

racsos_ablak.JPG42 Jóllehet a vezetők közül is sokan hittek benne, mégsem vallották meg ezt a farizeusok miatt, nehogy kizárják őket a zsinagógából; 43 mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét. 44 Jézus pedig hangos szóval ezt mondta: Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem; 45 és aki engem lát, az azt látja, aki elküldött engem. 46 Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben. 47 Ha valaki hallja az én beszédeimet, de nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. 48 Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. 49 Mert én nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. 50 Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. Amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogyan az Atya mondta nekem. (János 12,42-50)

A vezetőkről van ebben a szakaszban szó. János, a főpapi házba bejáratos volt, családtag volt, ezért közelről ismerte a vezetőket, és szerette őket. Szívéhez közel álló emberekről van szó, ahogy erről evangéliuma más epizódjai is tanúskodnak.

Ezekről a szeretett vezetőkről írja: „Sokan hittek benne, mégsem vallották meg”. Ki más írhatna ilyesmit, mint aki bizalmas kapcsolatban van egy ilyen vezetővel. Ismeri a titkos gondolatait, tépelődéseit. Aki maga is elkíséri ezeket a vezetőket, sokukat, ezeken a lelki utakon, hátha kivezethetné valamelyiküket a világosságra.

Hittek Jézusban. Hitték, hogy Ő a megígért Messiás. Ő a Szabadító, akire Isten választott népe imádságos, hívő szívvel évezredek óta várakozik. Hitték, hogy fel kell keresni Őt, lába elé borulni, és megvallani Neki, hogy Ő az Isten Fia.

János tehát gyakran járt ezeknek a vezetőknek az otthonaiban, egy asztalnál ültek, beszélgettek, és ahogy manapság is olyan gyakran kezdünk társaságban beszélgetni világmegváltó témákról, ott is szóba kerülhetett, hogy Jézus az, akiben lehetne hinni… Csak hát… Nem olyan egyszerű ez a világ, hogy minden fekete-fehér kategóriákba beférhetne.

 

Az etikai dilemmák igenis léteznek, és néha torkuknak szorítják a kést, és úgy várják a választ: dönts! És ezek a vezetők nem voltak sem rajongók, sem fanatikusok. Tisztában voltak tetteik következményével. Pontosan olyanok voltak, amilyennek egy felelős vezetőnek lennie kell.

Könnyű dolga lehetett annak a pár halászembernek, akit Jézus először elhívott. Nem hagytak ott más semmit, csak a maguk életét. És a helyükre azonnal beáll a másik munkás, aki ugyanúgy meg tudja fogni a hálót, ugyanúgy meg tudja ragadni az evezőt, és ugyanúgy fáradt lesz reggelre az egész éjjel tartó halászat után.

De egy vezető… Aki talán évtizedeket fordított arra, hogy emberek ezreiből, tízezreiből felépítse a maga pozícióját, hatalmát. Hogy minden apró szegecs a helyén legyen, hogy minden zökkenőmentesen működjön. Ha még, gépeket kellene összeszerelni! De az ember ingatag, megbízhatatlan, az ember megbetegszik, megöregszik, és a fiatallal nem lehet csak úgy, egyszerűen pótolni. Évtizedek, talán generációk kellenek ahhoz, hogy egy ország felépüljön.

És akkor jön ez a „földönfutó” Jézus, és arra kér, Őérte mondjak le mindenről?

Vagy tanítványai, akikről nem állíthatunk többet, mint hogy egy kölcsönkért szobába bezárkózott, rettegő, szedett-vetett társaság. Azt sem tudják, mit akarnak. Nincs politikai programjuk, nincs hadseregük, de még titkosszolgálatuk sem! És az elveik, amiket hirdetnek, minden észszerűséget és logikát nélkülöznek! Szentlélek? Ha volna is egy-egy rajongó, aki valamiféle szerzetesi ideáltól hajtva, remeteként, követné a Szentlélek szavát, de anyagi, evilági következményekkel járó döntéseket mégsem alapozhatunk meg ilyen megfoghatatlan dolgokkal!

Hát nem, Isten nem akar káoszt! Isten a rend Istene, aki azért adta a Tízparancsolatot, azért adta a részletes törvényt, a kultikus szabályozást, hogy kiszámítható, megbízható keretek közt élhessen szeretett népe. És a vezetőknek mi más volna a feladatuk, mint hogy ezekről a keretekről az adott, megengedett eszközökkel, erővel és hatalommal gondoskodjanak?

 

Ha beszél János dicsőségről már előbb is, és ha most kissé lemondóan, elítélően szól is arról, hogy „többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét”, mégis mélységesen meg kell értenünk, együtt kell éreznünk ezekkel a vezetőkkel. Mi sem tennénk másképp. Mi sem teszünk másképp, a magunk helyén. A „zsinagóga” fontos, és mindent megadunk azért, hogy ki ne zárjanak onnét. A „zsinagóga”, ami az Isten nevében cselekvő, a világban elismert, hatalommal felruházott intézmény, de ami Jézus Krisztusban nem hisz, az Ő szavát nem hallja. Hogy is hallhatná Urunk szavát egy intézmény?

 

Erről van itt szó, hogy a túlszabályozott, szigorúan formális keretek mentén érintkező közösség már nem képes az élő Isten jelenlétét, Jézus Krisztus időben és személyesen megszólító szavát meghallani és megélni. A formális intézmény, amely szigorú szabályozottságával kizárja az emberi tényezőt, olyanná vált, mint az ablaktalan ház. Teljes benne a sötétség. A próféta is csak olyan a közelében, mint az a bolond ember, aki teknővel akarja a világosságot befelé hordani. Minden élő Ige szertefoszlik abban a pillanatban, ahogy ebben a formális közösségben megszólal.

 

Azért tehát, hogy ne maradjunk sötétségben, akármilyen felelősségteljes vezető pozícióban is vagyunk, akármiféle szabályok szerint működő intézményért is tartozunk elszámolással, ki kell lépnünk hitünkkel a világosságra. Fájdalmas lépés ez. Megvallani, ország-világ előtt, hogy hiszek Jézus Krisztusban, aki Isten Fia, Megváltó.

Ettől mindjárt égető pillantásokat fogunk érezni a hátunk mögött. Vagy talán szemtől szembe is. És elvesznek tőlünk néhány projektet, ami ezt a hitvallást már nem bírja el. Rossz fényt vetne az intézményre, ha ezt ilyen nyíltan hangoztatnánk. Elriasztaná az üzletfeleket.

De itt nem állhatunk meg, mert az Ige sem áll meg itt.

Aki engem lát” – mondja. Látjuk Jézust? Hiszünk-e azoknak a szemtanúknak, akik látták, amikor a földön járt? Akik tanúskodnak arról, amiről tanított, amit cselekedett. Hiszünk-e azoknak, akik látták őt feltámadása után? Mennybemenetele közben? Látjuk-e ma jeleit, amivel napról napra üzen nekünk: veletek vagyok Szent Lelkem által. Ha Őt látjuk, és ajándékait látjuk az életünkben, akkor az Atyát látjuk.

Merjük látni? Merjük Neki tulajdonítani ezeket a dolgokat? Vagy beállunk a többiek közé, és azt mondjuk: véletlen volt.

Az olyan jelenségeket, amit a Tízparancsolat c. filmsorozat 2. részében láthattunk: egy kaktusz mégsem pusztult el, és ezzel előre jelezte a gyógyíthatatlan beteg ember felépülését. Hisszük, hogy látjuk az Ő jelenlétének jeleit?

Látjuk Őt az Úrvacsora kenyerében és borában?

 

Ha valaki hallja az én beszédeimet” – mondja Jézus. Hiszünk, látunk és hallunk. Olvassuk írott Igéjét, az Evangéliumokban fennmaradt szavait, de a zsoltárok szavait is, amelyben már akkor az Ő Lelke imádkozott, de az egész Szentírás szavát is, amiből Ő maga szól hozzánk, Lelke által. Imádkozunk, és egyszercsak, mint titkos ajtó, megnyílik az Ige. Merjük azt mondani, hogy halljuk, amint beszél hozzánk, a mi nyelvünkön? Nem 2000-4000 éves szöveget olvasok-e, és mégis úgy szól hozzám, mintha édesapámmal beszélgetnék egy nehéz nap után?

 

És az a tragédia, hogy hiszünk, látunk, hallunk, mégse tartjuk meg, mert az intézmény, a törvény, a törvényvezérelt közösség elvárásai megtiltják ezt nekünk. A rend, a fegyelem és az emberektől nyert „dicsőség”, tisztelet felülírja az élő Isten szavát. Nyílna börtönünk ajtaja, az angyal szólítana, kézenfogva ki szeretne vezetni, de mi makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy a felsőbbség elítélt bennünket, és – még dolgunk van itt – meg kell várnunk a kivégzésünket.

Hogy menthetne meg akkor bennünket az evangélium szava a bűnbeesett, halálraítélt világból, ha nem merjük tenni, amit hiszünk, amit látunk, amit hallunk, Jézus Krisztus személyes, megszólító parancsát?

 

Hány és hány olyan „buzdító”, „lelkesítő” beszédet, tanácsot olvastam, amely innen levonja a következtetést, hogy nincs más megoldás, mint a forradalom! Fogjunk kaszát, vasvillát, és le az ilyen „engedetlen” vezetőkkel!

Nem is tudom, hogy jutnak el idáig. Talán, mert megfeledkeznek arról, hogy mindenki azért felelős, hogy a személyesen neki szóló Igét hallja. Nekünk pedig, mindenkinek, akik imádkozunk a törvények, szabályzatok fogságában vergődő vezetőinkért, ez az Ige adatott: én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem.

Ha Urunk munkatársaiként vagyunk jelen a nagy ring körül, ahol Ő a Sátánnal vívja – a már eldöntött – harcát egy-egy emberért, akkor tartsuk szem előtt: „azért, hogy megmentsem”. És Ő az utolsó pillanatig harcolni fog mindenkiért, még a legutolsó latorért is, hogy megmentse. És akiért Ő harcol, azt meg fogja menteni.

Annak küldeni fogja Szent Lelkét, hogy legyen ereje, felelős vezetőként is vállalni hitét. Nevéről szóló hitvallásban, látásban, hallásban és cselekedetekben.

Abban a pillanatban, amikor így kockára teszik életüket, és velünk együtt az egész országot Megváltó Urunk kezébe teszik, akkor álljunk melléjük, és ne hagyjuk őket magukra.

Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet” – mondja Urunk. Jó ezt tudni. Jó ilyen tökéletes ígéretekben bízni, még ha nehéz is egy-egy lépést megtenni útközben. Örök élet nekünk, és örök élet azoknak, akiket olyan régóta imádságban hordozunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://hollocsillag.blog.hu/api/trackback/id/tr6014860840
Nincsenek hozzászólások.