Dicsőségek
2019. április 26. írta: hollócsillag

Dicsőségek

János 12,20-33

kitort_fa_25.jpg20 Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. 21 Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni. 22 Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak. 23 Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. 24 Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. 25 Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. 26 Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. 27 Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! 28 Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Erre hang hallatszott az égből: Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem. 29 A sokaság pedig, amely ott állt, és hallotta, azt mondta, hogy mennydörgés volt; mások azonban így szóltak: Angyal beszélt vele. 30 Jézus megszólalt: Nem énértem hallatszott ez a hang, hanem tiértetek. 31 Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme. 32 Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. 33 Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni. (János 12,20-33)

 

I.

Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia!

Jézus bevonul Jeruzsálembe, királyként üdvözli a tömeg. Ézsaiás próféciája beteljesedni látszik:

2 Az utolsó napokban szilárdan fog állni az Úr házának hegye a többi hegy fölött, és kimagaslik majd a halmok közül. Özönlik majd hozzá valamennyi nép. 3 Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk föl az Úr hegyére, Jákób Istenének házához! Tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk. Mert a Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből. 4 Igazságot szolgáltat a nemzetek között, ítéletet hoz minden nép ügyében. Kardjaikból ezért kapákat kovácsolnak, lándzsáikból pedig metszőkéseket; nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul. 5 Jákób háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában! (Ézs 2,2-5)

 

Özönlik hozzá valamennyi nép!

Egy gyönyörű koncerten voltunk a napokban. Szimfonikus zenekar, világhírű zongoraművész csillogtatta meg bravúros játékát. Kétszer tapsolta vissza a közönség, és ő csak úgy, a tartalékaiból megajándékozta a népet egy-egy újabb utánozhatatlan zongoradarabbal. Ha létezik a mai világban dicsőség, megdicsőülés, akkor ez az volt. Száz kilométernél is többet utaztunk, tízezreket fizettünk azért, hogy láthassuk őt. A híres zongoraművészt jöttünk látni, olyan helyszínen, amit országunk művészeti „nagytemplomának” is lehetne nevezni.

Lenyűgöző volt. Azt hiszem, ez az ókori görög kultúra ránk maradt szépsége. Arra irányul ez a kultúra, hogy az emberi teljesítmény hogyan fokozható a végtelenségig, hogyan győzheti le az ember önmagát. Az a lényege, hogy elképzelhetetlen teljesítményeket mutasson fel, tudományban, technikában, művészetben, virtuozitásban, virtusban, harcban, győzelemben.

A nagy kérdése: Hogyan istenülhet meg az ember, ha minden erőfeszítését arra fordítja.

Nem ellenzem az emberi teljesítményt, nem szeretnék semmiképp sem visszatérni valamiféle „sötét” középkorba, ahol tilos volna az alkotás, az emberi teljesítmény kibontakozása. Bűn volna ezt megakadályozni, lerombolni. Ha alázattal nem magunknak gyűjtünk, akkor küzdhetünk Isten dicsőségére, tiszteletére. Szabad Isten dicsőségére katedrálisokat építeni, szabad Isten dicsőségére gyönyörködtetni zenével, versekkel, imádságokkal. Szabad Isten dicsőségére a legmodernebb orvostudománnyal gyógyítani, életet menteni. Nem csak szabad, hanem kötelességünk is.

Kötelességünk olyan világot teremteni magunk körül, ahová ha belép egy vendég, Isten békességében gyönyörködhet. Jó, ha látni Isten teremtő erejét. Isten békességét, amely megszenteli a termőföld pihenését, és engedi, hogy az elvetett mag zavartalanul kihajtson, hogy semmi se akadályozza meg abban, hogy termést hozzon.

Kötelességünk őrizni a világot magunk körül, ahol gyermekeink, mint elvetett magok, békében, szeretetben felnőhetnek. És amikor felnőttek, a maguk idejében megalkothassák azokat a műveket, amelyekkel Istent fogják dicsőíteni. És akkor özönlik majd hozzánk a sok nép, és látni akarja azt az Istent, aki nekünk ilyen ajándékot adott.

Közöttünk is eljön az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia!

 

II.

De Jézus szavainak egyszerre több értelme is van. Ezt is jelenti, és mást is. A kettő nem is zárja ki egymást.

Csalóka dolog a látás!

20 Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. 21 Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni.

Egy lelkész idős özvegyét látogattam meg egyszer. Lelkesen meséltem neki egy központi egyházi fesztiválról. Örömmel mondtam, hogy milyen gyönyörűen énekelt az egyesített kórus, milyen kristálytiszta, jól szerkesztett, milyen életadó volt a hirdetett Ige a záróistentiszteleten. Ő pedig, legnagyobb megdöbbenésemre, csak szomorúan legyintett: Na, téged is elveszítettünk! Nem értettem, és kérdésemre elmagyarázta nekem: Itt, nálunk minden olyan szegényes, olyan kopott. Mi itt, a kis faluban vergődünk, és nekünk nincs. Hamisan énekelünk, és a lelkész is olyan, amilyen jutott nekünk. Minden fiatal, aki egyszer kilép innen, és meglátja a nagyváros csillogását, hűtlenné válik, és nem akar többet a nyomorúságba visszajönni.

Volt igazsága. Van úgy, hogy látja az ember a csillogást, a gazdagságot, az egészséget, teljességet, és oda kezd vágyni. A sajátjából, a szegénységből kiszakad, de az új soha nem fogadhatja be, mert ott örökké jövevény marad, örökké idegen lesz. Csak egy „görög”, aki Istent jött látni Jeruzsálembe.

És ott áll, csodálva Isten dicsőségét, egy rácson keresztül, valamiféle kőfalon túlról. Csodálva és irigykedve. És, talán még annál is nyomorultabbul érzi magát, mint annakelőtte.

A látvány lenyűgöz, a látvány leural - egyrészt. De a látás a vizsgálat, az elemzés csatornája is átalakít, formál. Információt szerzek róla, képet alkotok róla. Ítéletet mondok róla: gyönyörű. Én úgy ítélem meg, hogy jó. A látás az elméletalkotás eszköze, szintézisre, absztrakcióra késztet, az ideák világába vezet.

Látni Jézust, azt jelenti, hogy szemügyre veszem őt, ítéletet alkotok róla, és magammal viszek egy Jézus-képet. Miközben talán némi irigység is vegyül érzéseim közé, és én is vágynék arra, hogy pálmaágakkal, ruhájukat leterítve fogadjanak engem is valahol. Ha más nem, legalább otthon, este hazaérve.

 

Vágyom arra, hogy Istent lássam, a Királyok Királyát lássam, Jézust lássam – miközben onnan hazatérve, arra is vágyom, hogy ebből a ragyogásból valami megmaradjon rajtam, mint Mózes arcán Isten jelenlétének a sugárzása. Vágyom, hogy irigységem tárgyához hasonlóvá váljak sajátjaim körében, hogy hozzám is érkezzenek, látni akarjanak engem, és én örömmel, dicsekedve mesélhessem el, hogy Jeruzsálemben jártam, és láttam a Templomot, láttam az arany borítást, a hatalmas rézmedencét, az arany és ezüst templomi felszerelést. És, szinte suttogva fogom mondani, hogy a Királyt is látták szemeim! Vagyok valaki, a többiek szemében. Így tiszteljetek, hogy rám már vetült a Király árnyéka!

Csalóka dolog a látás!

 

De üdvösséges is Isten közelsége…

Vágyom arra, hogy lássam Istent, és adjak valamit Neki, saját kezem munkájából. Valami zálogot, ami kifejezi, hogy elszakíthatatlan Vele a kapcsolatom. Vágyom arra, hogy adjak Neki valamit önmagamból, amivel kifejezhetem, hogy Hozzá tartozom, hogy nem vagyok idegen. Amit, ha elfogad tőlem, azzal engem fogad el, szolgájának, védelme alatt álló tulajdonának.

Látni szeretném Őt, és leborulni előtte, fogadalmat tenni, hogy életemet is adom érte. És nem kérek mást, mint hogy része lehessek az Ő csodálatos, tökéletes Országának, birodalmának. Ki ne zárjon onnét, mert a nagyvilágon e kívül nincsen számomra hely. Áldjon, vagy verjen az Ő keze, akár élek, akár halok, nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.

Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia! (23)

 

III.

Milyen isteni, és milyen emberi mégis ez a kép! Szükségünk van Urunk szavára, amely ebben a dicsőséges látásban igazít el, mutatja meg a következő lépést.

Mintha az eget szakítaná szét, úgy hasít ebbe a csöndes gyönyörködésbe Urunk szava:

Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. (24)

Az Úr, akiben az erőt, a szépséget, a békességet, az életet szemléltem, meghalni készül. A szent Város, a szent Templom, az ünneplő nép, a világ rendje nem egyéb, mint föld. Fekete, sáros rögök, amik Urunk életét csapdába ejtik, eltakarják. Föld, amibe a sírgödröt ássák, és belefektetik azt, aki örök mozdulatlanságában már nem hozhat semmiféle termést ezen a világon. Földdel takarják be, hogy rothadása emberi szem elől rejtve legyen.

Mennyire összeegyeztethetetlen ez mindennel, amit mi dicsőségnek nevezünk! Jézust földbe veti mennyei Atyja, Nagypéntekre készül, és Istennek ez a terve így szólal meg ajkán: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia!”

Hogy lehet ez dicsőség?

Úgy, hogy Isten évezredek óta érlelte, előkészítette ezt a napot. Istennek évezredek óta kijelentett Igéjére most kerül rá a zárókő!

Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! (27)

A Nagypéntek az a nap, amitől jogosan retteg a mi Urunk. Szíve szerint valamelyik zsoltárral imádkozna, könyörögne mennyei Atyjához, hogy mutassa meg erejét, dicsőségét, hatalmát, mentse meg a gonoszok kezéből! Sok ilyen zsoltárunk van, és mi is imádkozhatunk ezekkel, amikor úgy érezzük, Isten ügyéért veszélyes helyzetbe kerültünk. Urunk ismeri, szereti a 6. zsoltárt. És azt is tudja, hogy illik helyzetére.

1 A karmesternek: Mély hangú húros hangszerre. Dávid zsoltára.

2 Uram, ne feddj meg haragodban, ne ostorozz indulatodban!

3 Kegyelmezz, Uram, mert elcsüggedtem, gyógyíts meg, Uram, mert reszketnek tagjaim!

4 Lelkem is csupa reszketés, és te, Uram, meddig késel?

5 Fordulj hozzám, Uram, mentsd meg életemet, szabadíts meg, mert irgalmas vagy!

6 Mert a halál után nem emlegetnek téged, ki ad hálát neked a sírban?

7 Belefáradtam a sóhajtozásba. Egész éjjel könnyekkel áztatom ágyamat, könnyeimmel öntözöm fekvőhelyemet.

8 Szemem elhomályosodott a bánattól, fénye megtört sok ellenségem miatt.

9 Távozzatok tőlem mind, ti, gonosztevők, mert meghallotta az Úr hangos sírásomat!

10 Meghallgatta könyörgésemet az Úr, imádságomat elfogadta az Úr.

11 Megszégyenül és reszketni fog nagyon minden ellenségem, meghátrál és megszégyenül egy pillanat alatt! (Zsoltárok 6)

De a hívő ember nem húzhat csak úgy elő, találomra egy odaillő zsoltárt, hogy válogatás nélkül kapaszkodjon bármilyen ígéretbe! Nem így működik ez! Előbb a Szentlélek segítségét hívjuk, hogy mutasson rá, melyik Igében van az Úr üzenete? Mi az, amit hittel mondhatunk, és valóban az élő Isten ereje szólal meg belőle? Mi melyik óráért vagyunk itt? Mi az életfeladatunk, mi a hivatásunk, ami erőt ad napról napra? Mi az, amit Urunk úgy szívünkre helyezett, hogy érte még szenvedni és érdemes?

Jézusnak pedig eszébe jutott a zsoltár, de tudta, a Lélek által, és tudta Ő maga is, mert Neki önmagában is megvan ez a tudása, hogy bármilyen szépek is a zsoltár szavai, könyörgései, ígéretei, most mégsem szabad ezekkel a szavakkal imádkoznia!

A Nagypéntek keresztútján nincs menekülési útvonal. Azt elejétől végéig végig kell járnia. Hiszen a teljes Írás, Isten élő Igéje ezt készítette el, évezredek óta. „Az Úr hegyén a gondviselés” – hirdeti évezredek óta az Ige, amit Ábrahám hozott magával Mórijjá hegyéről. És ez a gondviselés, ez az Ige vár az igazi Bárányra, aki Izsák, és a többi megváltott élet, köztük a mi életünk helyére lép az örök oltáron. (1Móz 22,14) Ezt a törvényt kell Jézusnak betöltenie, hogy a világnak üdvösséget szerezzen.

Az az Ő dicsősége, hogy van ereje, lélekjelenléte, eltűrni a megaláztatást, az ütéseket, a szenvedést, a halált. A kárhozat elvettetését. Az az Ő dicsősége, hogy mindvégig hűséges marad mennyei Atyjához, és azt teszi, amit Igéje parancsol.

Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia! (23)

Mennyivel más így az értelme!

Az óra, amikor nem önmagát dicsőítteti a néppel, ahogy mi képzelnénk, hanem amikor lemond minden dicsőségről, és az Atyára bízza egész életét. „Megdicsőíttessék” – hogy Isten személyesen, úgy, hogy közvetlenül belenyúl a világ menetébe, kiemelje egyszülött Fiát a teljes dicstelenségből, szégyenből, a halálból, a kárhozatból, és megajándékozza dicsőségével. Miközben a Fiú teljesen ki van szolgáltatva a világ kénye-kedvének, és semmit nem tehet önmaga szabadulásáért. Ebbe a szolgálatba áll be, ebben a szolgálatban kér hűséget, engedelmességet a mi Urunk.

4 Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: 5 és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett. (17,4-5)

Beáll a próféták sorába, akiknek életútja mind a Nagypéntek szenvedéseit előlegezte meg, ábrázolta ki, hirdette meg. Jézus Krisztus az egyetlen, aki egyetlen pillanatra sem menekül, aki mindvégig hűségesen kitart. És még gondolatban sem próbál mennyei Atyjának ellentmondani.

A Megváltó szolgálatának, munkásságának lényege, hogy Ő földbe vetett búzaszem. Ez a búzaszem pedig nem küzdhet a föld emésztő ereje ellen, nem küzdhet a maga „integritásáért”. A búzaszem sorsa az, hogy önmagát feláldozza, és semmivé legyen.

Csak az élet csírája marad meg, ami életet ad a kalásznak, a termésnek. A Feltámadás csodája. Áldott légy érte, Urunk!

 

IV.

Így adunk hálát ezért az életért, mert mi, mai keresztyének, mai gyülekezet vagyunk a kalász, ami a földbe vetett magból kihajtott.

És most, óvatosan pillantsunk rá még egyszer az Igére!

Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. (25-26)

A mi dicsőségünkről is szó van itt! „Ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya”

Nem úgy olvassuk, hogy „Én nem szeretem az életemet, ezért nem fogom elveszíteni. Gyűlölöm az életemet e világon, ezért örök életre fogom azt megőrizni.” Jézus nem csak önmagáról beszél, hanem általánosságban, minden emberről mondja. Sőt, a következő mondatában meg is erősíti, hogy rólunk van itt szó: Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen!

Ha valaki Jézus Krisztust szolgálja, akkor Őt kell követnie. A keresztúton. Azon az úton, amelyről, ha hűek vagyunk Atyánk parancsaihoz, nincs egérút, nincs kiskapu. Csak a megértett Igének való hűséges engedelmesség.

 

Böjt idején Urunk különösen is szívünkre helyezi, hogy vessünk számot a szenvedéseinkkel.

Böjtölünk, testileg visszafogjuk magunkat, engedjük valamelyest éhezni, szomjazni magunkat, mert így könnyebben rábukkanunk lelkünk éhségeire, szomjúságaira, amit a hétköznapi rohanásban, küzdelemben elfojtottunk magunkban. A fizikai kényelmetlenség, fájdalom felszínre hozza belső keserűségeinket is.

Érezzük ilyenkor a bennünket körülvevő „földet”? A szúró kavicsokat, a vastag földtakarót, ami hátunkra borul? A sötét, nyirkos életérzést?

Mindnyájunknak van ilyen élménye. Egy nemszeretem kötelesség, egy zsémbes, zsörtölődő családtag, csöpögő háztető, üres hűtőszekrény…

Mi is földbe vetett búzaszem vagyunk, amely felmorzsolódik környezetében, de mégis – Jézus Krisztus által, megtartó, életet adó Lelke által – életet terem.

Akkor időről időre eljön az óra, amikor az Emberfia a mi életünkben dicsőül meg.

 

Persze, mi sokszor elesünk. Vágyaink, rettegésünk szerint értelmezzük az Igét, és rossz irányba indulunk el. Egyszer egy gyereket a tanára így bátorított: „Fiam, jó úton jársz… csak az ellenkező irányba mész!”

Sokszor kérünk, akár zsoltárokat idézve is, olyasmit, amit mennyei Atyánk nem ígért meg. Aztán csalódunk, és perlekedünk az Istennel. Mi nem tudunk úgy járni ezen az úton, ahogy Urunk végigment.

De a tudatlanságunkból van bocsánat, van újrakezdés! Megváltónk elkísér, életünk minden harcában, hogy el ne vesszünk. Ha szívvel-lélekkel Neki szolgálunk, Ő kézen fog, sokszor karjaiba is vesz, hogy követhessük Őt.

Vehetjük konkrét, nekünk címzett ígéretnek: ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.

Ahol Urunk van.

 

V.

Nem a kereszten, nem a szenvedésben, hanem mennyei Atyja jobbján.

Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia! (23)

Megdicsőíttetett az Emberfia, felemeltetett – nem csak a keresztig, hanem egészen a mennyei magasságokba. Ebbe a dicsőségbe hív, vár minket, amikor szürke hétköznapjainkban megtett botorkáló lépteinket egyengeti.

Áldunk téged, Urunk, hogy megbecsülsz bennünket, még ha szolgálatunk csak apróságokból áll is, olyan kis jelekből, amivel Hozzád való hűségünket napról napra megvallhatjuk ebben a világban. Erősíts minket, és őrizz meg a Hozzád vezető úton!

A bejegyzés trackback címe:

https://hollocsillag.blog.hu/api/trackback/id/tr9014786990
Nincsenek hozzászólások.