Az igazság megszabadít
2019. április 23. írta: hollócsillag

Az igazság megszabadít

János 8,30-36

hajo.jpg30 Amikor ezeket mondta, sokan hittek benne. 31 Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; 32 megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket. 33 Ők ezt kérdezték tőle: Ábrahám utódai vagyunk, és soha nem voltunk szolgái senkinek. Hogyan mondhatod hát: Szabadok lesztek? 34 Jézus így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája. 35 A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre. 36 Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek. (János 8,30-36)

 

Hinni Jézusban azt jelenti, Ő életünk kimondhatatlan, láthatatlan alapja.

Van olyan hit, amely azt keresi, hogy hiszünk-e Istennek? Az Ószövetség hite tipikusan ilyen. Isten szól, megszólítja egy kiválasztott prófétáját, szájába adja üzenetét, ez a próféta pedig odamegy a királyhoz, az ország vezető embereihez, és mondja nekik, hogy mit kellene tenniük. A kérdés ebben az esetben az, hogy hisznek-e Isten szavának, engedelmeskednek-e Isten szavának. Hisznek-e Isten ígéreteinek, amelyek szavához fűződnek. Például annak, hogy megszabadítja Isten Jeruzsálemet a támadó ellenséges seregtől, ha a vezetők megtérnek, megszüntetik az elnyomást, és felszabadítják a jogtalanul rabszolgaságban tartott honfitársaikat. Hinni Istennek. Bízni Benne, szövetséget kötni Vele, megtartani hűséggel a szövetséget, és várni, hogy ígérete szerint cselekedni fog.

János evangéliumában valami másról van szó. Hinni Istenben. Hinni Jézusban. Van, aki kételkedik abban, hogy az evangélisták Jézust Istennek tekintették. Vannak, akik szeretik ószövetségi módon ábrázolni Jézus személyét. Egyszerűen egy názáreti zsidó rabbinak mondják, egy embernek, aki az erkölcsi és hitbeli fejlődésben magas szintre jutott. Rámutatnak arra, hogy Ő soha nem nevezte magát Istennek, hanem „Emberfiának”, ember fiának, csak egynek az emberek közül. Érvnek hozzák fel, hogy Ő Istenről mint Atyjáról beszélt, megkülönböztetve magát Tőle. Azt az egy-két konkrét igehelyet pedig, amelyek Jézus istenségét emelik ki, egyszerűen későbbi betoldásnak tartják.

Akik így gondolkodnak, János evangéliuma központi gondolatát nem értik. Hinni csak Istenben szabad. Ha János azért írta meg evangéliumát, hogy mi higgyünk Jézusban, akkor az azt jelenti, hogy kétség sem férhet ahhoz, hogy Jézust Istennek tartotta. Hiszünk Jézusban, mert Jézus Isten.

Mit jelent az, hogy hiszünk Őbenne? Először is, titok. Ez a legfontosabb: a hit titok. Titok mások számára is, de titok annak az embernek is a számára, aki hisz. Saját hitünk láthatatlan. Mint fa törzse annak az embernek, aki a fa koronájában a gyümölcsöt szedi. Gyümölcséről ismerjük meg, hogy van egy faág, amely megtart minket, a faágakat pedig összefogja a vastag fatörzs. A hit olyan, mint vakfolt az ember látásában. Látunk, mert a szemünk érzékeli a fényt, átalakítja idegpályákon továbbítható impulzusokká. De van a látótérben egy pont, amelyet nem látunk, éppen a fő idegpálya elhelyezkedése miatt. Szemünk legfontosabb funkciója miatt van olyan, amit nem láthatunk.

Hinni Jézusban, azt jelenti, hogy mindent Őrá nézve, Őtőle kiindulva észlelünk. Mindent Őérte teszünk. Mindig ott van a gondolatainkban, minden tervünkben Ő az első, mint a só az ételben, amihez alkalomról alkalomra más-más alkotóelemeket adunk hozzá. Nem gondolunk rá kifejezetten, de ha megkérdezik tőlünk, és végigkövetjük, hogy végül is, mi az, ami mozdít, inspirál minket, újra és újra csak Jézusnál vagyunk.

Nem emlegetjük feleslegesen a nevét, mert a neve szent, ki nem mondható. Ha nem mondunk nevet, akkor Őrá gondolunk. Ha magunkban vagyunk, és felsóhajtunk, Őt hívjuk. Ha név nélkül megszólítjuk Azt, Aki mindig velünk van, akkor Őhozzá szólunk, és Tőle várjuk a választ, a szeretetet, a békességet. „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28).

Úgy vagyunk, mint Tamás, amikor feltámadott Urunkat meglátva szíve mélyéről felsóhajtott: Én Uram és én Istenem! (János 20,28)

Jézus azokhoz az emberekhez szólt most, akik így kezdtek hinni Őbenne.

 

Megismerni az igazságot azt jelenti, átérezzük, hogy a lét fájdalom.

Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket” (31-32).

„Ha ti megmaradtok az én beszédemben” – olvassuk a Károli fordításban. Őbenne lenni, és Őbenne maradni. Az Ige testté lett, és nekünk Őbenne megmaradva van csak örök életünk.

De az ember életét annyi minden más is meghatározza. Igazságról szól Jézus. ἀλήθεια (aléteia). Ő az út, az igazság és az élet. Ő az igazság, amikor Pilátus előtt áll. Ő a valóság. Az ember viszont elrejtőzik a valóság elől.

Nem fogom elítélni azokat, akik hazudnak, mert az ember képtelen hazugság nélkül élni ebben a világban. Ha egyetlen pillanat alatt ránk szakadna életünk egész valósága, nem bírnánk azt elviselni. Ezért fejlődött ki bennünk az a képesség, hogy csak annyit engedünk be a tudatunkba a valóságból, amennyi feldolgozható a számunkra. A többit ideiglenesen – vagy véglegesen letagadjuk, elhazudjuk.

Mielőtt azt mondanánk, hogy „De én nem ilyen vagyok!”, „Én nyitott vagyok az igazságra, és soha semmit nem tagadok le!”, nézzünk néhány nyilvánvaló példát. Amikor fáj a fogam, akkor egy ideig érzékelem, hogy baj van. A szervezet jelzi, hogy fogorvoshoz kellene menni, gyógyítani kellene a betegséget, mert segítség nélkül akár bele is pusztulhatok. Aztán jobban kezd fájni a fog, és én mit csinálok? Fájdalomcsillapítót veszek be, hogy a szervezetem hagyja abba a panaszkodást. Hogy hazudja azt a szervezetem, hogy nincs semmi baj, semmit sem kell tenni azzal a foggal. Mert nem bírom elviselni azt, ahogy panaszkodik nekem. Fáj.

Amikor embertársam panaszkodik nekem, akkor kellemetlenül érzem magam. Egy ideig nevezhetem ezt együttérzésnek, és ez mozgósít engem, hogy tegyek valamit érte. Így akkor ő sem szenved, és én sem szenvedek attól, hogy neki fáj valami. Erről szól a panaszkodás. Olyan, mint az idegrendszer, ami a fájdalmat közvetíti, csak emberek között is kapcsolatot teremt. De előfordulhat, hogy valami fontos feladatom van, vagy egyszerűen meghaladja tudásomat, lehetőségeimet a másik ember problémája. Olyankor kénytelen vagyok megoldani, hogy ne halljam tovább a panaszkodását. Mintha fájdalomcsillapítót vennék be a másik ember panaszkodása ellen. Azt hazudom magamnak, hogy ő már jól van, és nem kell megoldani élete nagy fájdalmát.

A bűn igazán ott kezdődik, amikor én vagyok a panaszkodó ember fájdalmának okozója. És éppen mert fájdalmas volna szembenézni a fölöttem kimondott jogos ítélettel, bűnömet hazudom el magamnak. Azt az embert pedig, akit megbántottam, akinek fájdalmat okoztam, azt elnémítom, mert nem bírom elviselni, ahogy nekem panaszkodásával fájdalmat okoz.

És milyen sok igehely van, amit ilyenkor álkegyességünkben elő tudunk rángatni! A megbocsátás igéi, mindenki a maga terhét hordozza, ne panaszkodjunk, mert az örökké elégedetlen ember nem üdvözülhet, csak az, aki mindenért hálát ad… Hazug igemagyarázatok ezek, amelyek nem képesek a valóság fájdalmával szembenézni.

Hazug minden olyan igemagyarázat, amely nem Krisztust teszi meg kiindulópontnak, hanem valamiféle fájdalomcsillapítást, az igemagyarázó saját létfájdalmának csillapítását szolgálja ki nem mondott céljával, miközben saját bűneinek a terhét hallgatóira pakolja.

Csak az igazság tesz szabaddá, az igazságban van a megváltás lehetősége. Az igazság pedig Krisztus keresztjében szemlélhető. A kereszt elől menekülünk minden egyes hazugságunkkal. Mindenkinek ilyen értelemben van saját keresztje, amit fel kell vennie, ha Krisztust követni akarja az üdvösségbe. Szembenézni a lét fájdalmával. Nem hazudni, hanem bevallani az igazságot, mint Jézus Urunk a Gecsemáné kertben. Ez a győzelem, a szembenézés az igazsággal, minden hazugság legyőzése.

De ez még nem a szabadság. Ez még csak a fájdalmas felismerés, hogy töredezett világunkban üvegszilánkok közt fekszünk, amik folyton felsebeznek. A szabadság az, ha Urunk kiemel minket ebből az állapotból.

 

Szabaddá lenni azt jelenti, úgy élni, hogy mégsem fáj.

Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.

Megmaradunk Urunk Igéjében, ezt jelenti, hogy tanítványai vagyunk. Az Ő Igéje világítja be életünket, és fedi fel azokat a helyzeteket, ahol még sötétség, hazugság uralkodik benne. Bár fájdalommal jár, és menekülnék előle, mégis meg tudjuk ismerni az Igazságot, ha az Ő Igéje megtart minket. Ha megmaradunk az Ő Igéjében, nem fogunk meghátrálni.

Az igazság pedig megszabadít. Mert már nem a fájdalmat akarjuk elhazudni többet, hanem megoldást találunk. Megoldásért könyörgünk imádságban. És kapjuk a megoldást. Ajándékba kapjuk a megoldást, mert a végső nagy bajunkra, a halálra nem is mi kell, hogy megoldást találjunk. Azért vette magára a mi Urunk a világ bűnét, betegségét, átkát, azért halt meg a kereszten, és azért támadt fel, hogy nekünk már nyitva legyen az utunk az igazság, a szabadság felé. A fájdalommentes élet felé.

Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.

Isten Fia, maga Isten szabadít meg minket a haláltól, és átvisz arra a szabadságra, ahol már nem a gyász, a fájdalom, a könnyek, a bűnös álmegoldások fogják uralni az életünket, hanem csakis Ő, a maga tökéletes tisztaságával, mindenható erejével és végtelen szeretetével.

Nélküle nincs erre lehetőségünk. Nélküle csak a hazugságba, a „hazugság atyjához” menekülhetnénk a bűnrontotta fájdalmas életünkből. Vele létezik szabadulás. Sok tekintetben már most, ebben az életben is. Ezek az apró szabadulások erősítenek meg minket hitünkben, hogy bízzunk Őbenne akkor is, amikor egészen az Ő kezébe tesszük le életünket.

Add, Urunk, hogy már most Tebenned éljünk, őrizz meg minket a Te Igédben!

A bejegyzés trackback címe:

https://hollocsillag.blog.hu/api/trackback/id/tr914781298
Nincsenek hozzászólások.