Böjt - 40. nap, Nagyszombat
2019. április 20. írta: hollócsillag

Böjt - 40. nap, Nagyszombat

János 19,31-42

2019. április 20, Nagyszombat.

31 Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a holttestek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. 32 Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. 33 Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, 34 hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. 35 Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. 36 Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” 37 Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.” 38 Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus holttestét. 39 Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy száz fontnyit. 40 Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. 41 Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. 42 Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust. (János 19,31-42)

Már egy ideje követjük János elbeszélését szeretett Mestere, Ura kivégzéséről, haláláról. Többször is így nevezi magát, hogy ő az a tanítvány, akit Jézus szeretett. Hiszem, hogy János volt az, aki Jézushoz a leginkább kötődött. Nem csak teológiai értelemben, hanem lélektanilag is.

Nagy lehetett a gyásza, amikor Jézus meghalt, eltemették. És én úgy érzem, azután, hogy Jézus feltámadt, és találkozhatott vele, megmaradt valami ebből a teljesen emberi érzésből. Soká tartott, míg erőt vett magán, és evangéliumot tudott írni a történtekből. 50-60 évvel az események után is mélyen felkavarják őt emlékei.

Jézus sem véletlenül éppen hozzá intézi szavait, amikor édesanyjával egymásnak rendeli őket. Jézus tudja, hogy fel fog támadni, tudja, hogy örökké fog élni – nem csak az emlékeinkben, hanem valóságosan is. Tudja, hogy Szent Lelke által mindig velünk lesz. De ez egy teológiai kapcsolat, nem az az emberi, amikor János odahajthatta fejét Mestere ölébe, amikor még majdnem kisgyermekként érintést, simogatást kaphatott tőle. Az érintést, simogatást, törődést, gondoskodást ezentúl Jézus édesanyja fogja megadni számára.

Jézust pedig el kell gyászolnia, el kell engednie a mennybe, hogy Mindenható Úrként elfoglalja Atyja jobbján azt a helyet, ami már azelőtt az Övé volt, mielőtt a világ lett.

 

Erőt meríthetünk abból, ahogy János a fájdalmas eseményeket egyenként az Igére helyezi. A testté lett Ige hordozza a mi bánatunkat is, ezért az írott Ige, aki ugyanaz a Krisztus, képes elhordozni legnagyobb gyászunkat is. Mert amikor történik valami elviselhetetlen, amire ránézni sincs erőnk, mert mi összetörnénk alatta, akkor közel jön az Ige, és talpra állít minket.

Az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt” – bármi is van a szemem előtt, az Úr ünnepe nagyobb ünnepnap annál! Az Úr szabadító Isten, ebből is megszabadít. Sőt, az Úr nagy ünnepe, az üdvösség ígérete értelmezi a pillanatnyi szomorúságomat is.

 

A csontok tompa reccsenése is az Úr hatalmára mutat. Ki merem mondani a borzalmas szavakat, el merem mesélni a borzalmas eseményeket, mert az Igére mutat, az Úr megváltó tervére: Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.”

A halált bizonyító lándzsaszúrás Mestere testén, felfoghatatlan borzalom. De az Ige hordoz most is, és János a bizonyságtétel, a tanúság vigasztalásába kapaszkodva el tudja mondani: Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.”

Volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek” – Jézus halottként is tiszta! Milyen nehéz lehetett Jánosnak ezt a lépést megtenni! Közösséget vállalni a halott, sírba tett Jézussal. A zsidók a halottakat a tisztátalanság kategóriájába sorolták. Különösen is Jánosnak, aki a főpap családjához tartozott, tilos volt magát halottakkal beszennyeznie. De hite nem engedte, hogy elszakadjon Tőle, akár csak egy pillanatra is, akár csak arra az egyetlen szombatra is, míg Ő holtan a sírban feküdt.

Nem marad más választás, hinnie kell abban, hogy Jézus holtan is tiszta a számára, sőt, a legnagyobb szentség, amit el lehet képzelni. Ezért ír olyan körültekintően arról a tiszteletről, amivel Jézus testét a sírba helyezték. Egy tiszta sírba, nehogy a többi halott tisztátalansága valahogy átragadjon a megváltás, az egyszeri, tökéletes áldozat tisztaságára.

 

Amikor meghalunk, a nagyszombati Jézussal kerülünk közösségbe. Amikor gyászolunk, és meghal lelkünk egy darabja, akkor is Ő a mi vigaszunk, Ő az, aki már előbb meghalt értünk, hogy ott, a hideg, üres barlangban is velünk legyen. Hogy ahová senki sem jöhet utánunk, ahová egyedül kell belépnünk, gyászunk mélységeibe, Ő ott is velünk legyen, és ígéretet tegyen: a kő el lesz hengerítve, és nemsokára kiléphetünk a világosságra. Az Ő világosságára.

A bejegyzés trackback címe:

https://hollocsillag.blog.hu/api/trackback/id/tr5714776594
Nincsenek hozzászólások.