Böjt - 33. nap.
2019. április 12. írta: hollócsillag

Böjt - 33. nap.

János 18,1-11

2019. április 12.

1 Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kidrón-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. 2 Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. 3 Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. 4 Jézus pedig tudva mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: Kit kerestek? 5 Azok így feleltek: A názáreti Jézust. Én vagyok – mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. 6 Amikor azt mondta nekik: Én vagyok – visszatántorodtak, és a földre estek. 7 Ekkor újra megkérdezte tőlük: Kit kerestek? Ők ismét ezt felelték: A názáreti Jézust. 8 Jézus így szólt: Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni! 9 Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit. 10 Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. 11 Erre Jézus így szólt Péterhez: Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem? (János 18,1-11)

Az előző fejezetekben Jézus „végrendeletét” olvassuk. Halála előtt rendelkezik arról, hogyan fogják tanítványai továbbvinni azt a művet, amit ő megkezdett. Mert Ő az Isten Országának a Királya, Ő az Egyház feje, de ez nem azt jelenti, hogy mindent neki kell végeznie, és nekünk semmi feladatunk nem marad ebben. Jézus utolsó vacsoránál elmondott szavai felkészítenek minket arra, hogyan vegyünk részt teljes életünkkel, teljes lényünkkel, mindenünkkel, testünkkel-lelkünkkel abban a munkában, amit Isten Országa jelent. Mi Őbenne, és Ő mibennünk.

De miután ezt a fontos üzenetet átadta tanítványainak, elindul végső útjára a kereszt felé.

Az a Jézus, akinek szava: „Én vagyok” Isten önkijelentése. Ugyanaz az Isten áll Júdás és a szedett-vetett katonai csapat előtt, aki annak idején Mózesnek kijelentette: „Vagyok, aki vagyok.” Ugyanaz, akit Ézsaiás látott a Templomban, aki megjelent Ezékielnek a Kebár-folyó mellett.

Az ellenséges csapatot megérinti Isten jelenlétének ereje, és visszatántorodnak. Hogy lehetnek olyan elvakultak, hogy nem érzik Isten erejét? Aki Isten árulója, azt, úgy tűnik, Isten egészen megveri vaksággal. Az képes úgy elmenni Isten jelenléte előtt, hogy semmit sem vesz észre belőle.

Aki nem Isten akaratára figyel, hanem csak a magáéra, azt Isten nem is avatja be a sajátjába. Annak nem nyílik meg az Ige. Aki csak a saját akaratáért küzd, annak, még a Biblia Igéi is úgy nyílnak meg, hogy saját akaratát igazolják. Isten pedig elrejtőzik előle.

Kezdjünk el gyanakodni, ha a Szentírásban nem találjuk az élő Istent, a feltámadott Jézus Krisztus jelenlétét. Ha nem tudjuk ezt az erőt, ami Bálám szamarát is megállította, Isten jelenlétével összekötni. Kezdjünk el gyanakodni, ha az Ige, úgy tűnik, arra kér, hogy valakit fogjunk el, támadjunk meg, végezzünk ki. Vegyük észre, hogy miféle csapatba keveredtünk.

Amikor pedig hozzánk szóló szavára: „Én vagyok!” – megtántorodunk, és arcra esünk előtte, akkor maradjunk úgy egy pillanatra. Nincs jogunk mást mondani olyankor, mint amit Jákób kiáltott a Jabbók-gázlónál: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz” (1Móz 32,27).

A bejegyzés trackback címe:

https://hollocsillag.blog.hu/api/trackback/id/tr8214759594
Nincsenek hozzászólások.