Böjt - 21. nap.
2019. március 29. írta: hollócsillag

Böjt - 21. nap.

János 14,25-31

2019. március 29.

25 Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok. 26 A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. 27 Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! 28 Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. 29 Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. 30 Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. 31 A világnak azonban meg kell tudnia, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta. Keljetek fel, menjünk el innen! (János 14,25-31)

Amikor meghal valaki, nyugtalanok leszünk. „Csüggedünk”. Különösen akkor, ha olyan embert veszítettünk el, akire az életünket bíztuk, vagy életünk egy fontos területét. Addig, olyan jó volt odamenni hozzá, megkérdezni, ami nyugtalanított. És ő megvigasztalt, választ adott. Minden olyan egyszerű volt. Most, kinyújtom a kezem, hogy segítséget kérjek, és csak a hideg sötétséget érem el.

Nem élhetünk „pártfogó” nélkül. Mindenkinek szüksége van valakire, aki menedéket, biztonságot ad. Ha éppen pártfogónkat veszítjük el, azt nem élnénk túl…

Hacsak…

Hacsak a mi Urunk, Jézus Krisztus ebből is meg nem váltott volna minket. „Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok.” Van vigasztalás még az Ő halála esetére is, azoknak, akik Őt a legjobban szeretik. János, a legkisebb tanítványa ragaszkodott hozzá a legjobban, ezért ő emlékszik a leginkább Jézusnak erre a vigasztaló gondolatára. Ő elmegy, de nem maradnak pártfogó nélkül. Nem maradnak „édesapa” nélkül.

A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.

Megtanít, eszünkbe juttat, védelmez, kiáll értünk, bátorít, erőt ad, talpra állít, harcolni tanít, és békességet ad.

Egyszer új főnök került egy vállalathoz. A dolgozók már nagyon várták a bemutatkozását, mert a hosszú átmeneti időszak alatt mindegyikük úgy érezte, hogy elhanyagolták őket. „Mintha repülőgépen ülnénk, és észrevennénk, hogy üres a pilótafülke.” Várták a jó szót, a konkrét terveket, a lelkesítő beszédet. Az új főnök pedig, úgy tűnik, kezdte beváltani a hozzá fűzött reményeket. A bemutatkozón, miután vázolta az új szervezeti felépítést, anonim kérdéseket lehetett neki feltenni. Az egyik dolgozó a következőt kérdezte: „És ki fog ezentúl kijönni azon az ajtón, és megsimogatni minket?”

Igen, az embernek, még a többdiplomás, tudományos kutatásokkal foglalkozó büszke embernek is szüksége van szeretetre, érintésre, amit munkahelyi „édesapjától” kap.

A főnök azt válaszolta, hogy ez nem az ő feladata, majd mindenkivel törődik a közvetlen felettese. A kérdező pedig kissé elszomorodva vette tudomásul, hogy elveszített valamit, ami korábban erőt adott neki munkájához, élhetővé tette körülötte a világot.

Ha Jézust elveszítik a tanítványok, ki fogja őket megsimogatni? Hogyan érezhetik Isten közvetlen jelenlétét? Hogyan töltődhetnek fel, hogyan nyerhetik vissza hitüket, biztonságérzetüket, kedvüket, az egész világ ellen való harcra?

A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.

A Szentlélek azért adatott nekünk, hogy ezt megadja. Ő köt össze minket az elérhetetlen távolban lakó Istennel. Ő súgja fülünkbe a helyes imádságokat, amelyben nem ítéletért, hanem kegyelemért könyörgünk Urunkhoz. Ő ajándékoz meg azzal a boldogító felismeréssel, hogy sebeink is Megváltónkkal kötnek össze, és a feltámadás bizonyítékai.

Nem vagyunk többet egyedül, nem maradunk szeretet nélkül. Megszűnt az a hideg sötétség, ami a magányos embert körülveszi. Csak szeretetteli, gyengéd ölelés van, gyógyító érintés, Isten dicsőségét munkáló hivatás.

És, mert mi megvigasztalódtunk, van erőnk örülni Urunk megváltó útjának. Van erőnk felpillantani a keresztre, és nem borzadunk el, hanem hálával borulunk le előtte. Mert a Szentlélek pártfogásába vett, van bátorságunk megköszönni Urunknak, hogy elhordozta azt az átkot, ami nekünk járt volna. Merünk örülni a kegyelemnek, annak, hogy Ő az Atyánál van, és nem csak a mi belső szobánk Ura, nem csak a mi kis vallási klikkünk szimbóluma, hanem a királyok Királya, uraknak Ura, Ura élőknek és holtaknak, élőlényeknek és élettelen világnak. Jó így nekünk. Jó, ha azokat az embereket kicsit messzebb engedjük, akik olyan krisztusiak az életünkben, hogy a Szentlélek valódi közelségét átérezhessük.

A bejegyzés trackback címe:

https://hollocsillag.blog.hu/api/trackback/id/tr6814725887
Nincsenek hozzászólások.